Sok olyan ember van, aki örömét leli a borivásban, de fogalma sincs a bor eredetéről és történetéről, jóllehet a bornak és a borivásnak a világ minden táján nagy a filozófiai beágyazottsága. Szokták Görögországot vagy Rómát tekinteni a bor szülőhazájának, de tudományos és régészeti kutatások alapján bátran állíthatjuk, hogy ez a feltételezés nem igaz.
Az alap szakirodalom, az Oxford Companion to Wine (Jancis Robinson, 1994) kijelenti, hogy a borivás hagyományának történeti gyökereit a Dél-Kaukázus termékeny völgyeiben, a mai Grúzia területén kell keresnünk.
„Grúziában találtak olyan magokat, amelyek termesztett szőlő magjainak tűnnek (alakjuk különbözik a vadszőlő magjáétól), és körülbelül Kr.e. 6000-re datálhatóak …” (Rod Phillips, 2001: A Short History of Wine. London)
A Dél-Kaukázus ősi népe ekkorra már felfedezte, hogy a vadszőlő leve titokzatos átváltozással borrá alakul, ha a földbe teljes terjedelmükben beásott agyagedényekben, ún. kvevrikben, hagyják. Ezt a tudás aztán apránként fejlődött és finomodott az évszázadok során.
A kvevrik borkészítésre szolgáló speciális edények. A termelés és a fogyasztás különböző fázisait többezer év óta, mind a mai napig fejlesztik, de a Dél-Kaukázusban a kvevri még most is ugyanolyan fontos szerepet tölt be a borkészítésben, mint valaha.
Sok grúz család kitartóan ragaszkodik gazdag borkészítési kultúrájához. Lakóházuk mellett van egy speciális kis épület, a “Marani”, ahol különböző méretű kvevrik vannak elásva.
A kvevriket tartják a grúz régészek által felfedezett legjobb agyagedény-tárgyaknak. Tudnivaló, hogy a grúz fazekas szakma többezer éves. Az ősi tárgyak bemutatják és világosan érzékeltetik a grúz kézművesek nagyfokú ügyességét és szakértelmét, akik kezében a víz, az agyag és a tűz fúziójából a hatalmas és kivételes szépségű edények születtek, amelyek ennek az ősi kultúrának örökérvényű történetéről mesélnek.
Grúzia borkészítő tudományát széles körben elismerték az ókori világban. Az antikvitás sok kimagasló alakja, mint pl. Apollóniosz Rhodiosz, Sztrabón és Caesareai Prokopiosz, úgy beszélt a Transzkaukázusról és azon belül is Grúzia területéről a munkáiban mint az első ismert termesztett szőlőfajták földjéről. A bor és a kvevriben történő borkészítés hagyományos módszere is inn en terjedt tovább Mezopotámiába, Egyiptomba, Görögországba és a világ többi részébe. Találtak a kvevrihez hasonló edényeket a Római Birodalomban, ahol ezeket “Dolium”-nak hívták; Görögországban, ahol “Pithos”-nak, és Spanyolországban, ahol “Tinaja”-nak. Még a bor mai angol nevét, a „wine”-t is könnyű a grúz “Ghvino” leszármazottjának tekinteni (ld. még: “Vin”; “Wein”; “Vine”; “Vino” …).
Nem véletlen, hogy a grúzok különleges szeretettel viseltetnek a bor iránt. Szeretetük főleg a Kr.u. 4. században kapott erős bátorítást, amikor Kappadókiai Szent Nino (aki Konstantinápolyból érkezett) elterjesztette a kereszténységet Grúziában. Szőlőágakból készített és hajával összekötözött keresztjével térítette meg Grúziát az ortodox keresztény hitre. A legtöbb templomban még mindig megtalálható a bor-ornamentikával való díszítés. Így a kereszt és a szőlőnövény különös helyet foglalnak el Grúzia lelkében.
Hiába a grúzoké a legrégibb borkultúra a világon, a modern idők nem kedveztek e hagyománynak. A régi időkben egy átlagos gazda is gondosan bánt a szőlővel, ám ez radikálisan megváltozott a szovjet érában. Az erőteljes szovjet uralom alatt a grúz bor-szektor nem tudott többé a borkészítés hagyományos módjaira koncentrálni, és áttért az ipari méretű tömegtermelésre, ekképp lealacsonyítva Grúzia karakteres borkultúráját, és már-már kitörölve az emberek fejéből ennek szükségességét. Kevesebb figyelmet fordítottak a minőségre, és többet a tömegtermelésre, a hatalmas orosz piac ellátására. De semmi sem tart örökké – a Szovjetunió romjain a grúz bor új erőre kapott, és az ősök aranykezéből származó tudás talaján elkezdett továbbfejlődni.
Ma a bor újra központi helyet foglal el minden grúz életében, és általában az egész grúz kultúrában. Sok gazdát lehet találni Grúziában, a különböző borvidékeken, aki saját bort készít, és nagy örömét leli abban, ha látja, ahogy vendégei megkóstolják azt.
Grúzián kívül a bortermelőknek többnyire fogalmuk sincs a kvevrikről és a borkészítés hagyományos módjáról, kivéve azokat, akik elkezdték kutatni a bor eredetét, és rátaláltak a grúziai borkészítés régi, hagyományos útjára. Ők azóta már tisztában vannak e módszer és a kvevri előnyeivel, és megváltozott a borkészítésről vallott filozófiájuk.
Nem titok, hogy az ő boraik annyira jók, hogy évről évre a legmagasabb díjakat kapják. Például, a Friuli Venezia Giulia régió egyik bortermelője mindig megkapja a legbefolyásosabb olasz borkalauz, a Gambero Rosso – Vini d’Italia lehetséges legmagasabb osztályzatát, a “Tre Bicchieri”-t [3 pohár]. Ráadásul, ugyanez az intézmény 2007-ben őt választotta az év legjobb olaszországi borászának.
Világosan látszik tehát, milyen nagy jelentőségük van ezeknek a hagyományoknak még a modern világban is, és ez teszi olyan fontossá a munkánkat, azon való fáradozásunkat, hogy megőrizzük a kvevrik készítésének művészetét a borkészítés hagyományos grúz módszerének részeként.